Kedves Á la Bolzano!

Hadd kezdjem azzal, hogy a szokásaim rabja vagyok. 24 évesen életem nyíladozó rózsabimbóját még nem érte az élet ólomsúlyú esője és a tapasztalat tápláló napsugara. A gasztronómia világával is csak úgy ismerkedek, mint a pubertás küszöbén ácsorgó napközis, akinek egy vérmesebb osztálytársnője végre hajlandó megmutatni a bugyiját: szégyenlősen és óvatosan. Ezért ritkán próbálok ki új éttermeket. Nézzétek el nekem. (Tovább a kép után!)

Most azonban beérett több hónap szakadatlan kokettálása és szemezése az éttermetekkel. Végre rászántam magam a rendelésre. Alánéztem annak a szoknyának, ami kockás terítőként nyúlik végig az étkezőasztalon, és hosszan emelkedő, izgalmasan hamvas combokkal hívogat Dél-Tirol deres lejtői felé. Bevallom, a kétség azért vert tanyát a gondolataimban, mert Dél-Tirolt én Ausztriával (és ezzel együtt a lederhose, a zsíros kolbászok és a polka világával) kötöttem össze. Nagyobbat nem is tévedhettem volna: mint kiderült, ez a régió Olaszország északi határánál fekszik, és hűen ápolja a talján hagyományokat is. A szkepszisem ellenére szerintem védhető, hogy szívesebben bújnék ágyba egy párductestű Giannával, mint egy gerendalábú Brünhildével.

Hogy mégis megtudjam, a konyhát egy pirospozsgás jódliénekes, vagy inkább egy napon barnult olasz amorózó vezeti-e, megtekintettem az étlapot. A kérdést ez sem tudta száz százalékosan eldönteni, bár határozottan a mediterráneum felé húzták nyelvem barométerét a zamatok (némi Österreichische felhanggal). Először is ezért döntöttem úgy, hogy rápróbálok a ház nevével fémjelzett pizzára. Másodsorban azért, mert egy étterem legpontosabb fokmérője az, hogy a pizzát hogyan készítik. Annyi mindent el lehet rajta szúrni (a tésztát, a feltéteket, a sajtot, a szószról nem is beszélve), hogy a tradicionális olasz étel milyenségére nyugodtan tekinthetünk az igényesség kíméletlen bírájaként.

Emberi időben, emberi hangnemben érkezett meg a futár, ez mindig szívderítő. Amit viszont a látvány-, illat- és ízélmény okozott, arra nem elég az emberi jelző. A két konyha elegye Bolzanóban olyan kultúrcsodát hozhatott létre, melynek hatására megelevenedett előttem a germán és a római mitológia egyszerre. Érzékeltetem: miközben az eszmélet határán egyensúlyoztam az ízek orgiájának kellős közepén, Vénusz istennő vadul meglovagolt, én pedig valkűrök gránitkemény mellbimbóit csavargattam önkívületben (a pápa lábai előtt heverve). Ez annak volt köszönhető, hogy tényleg istenesen megpakoltátok a pizzát. A tészta ropogós és kellően vékony, a sajt bőséges, a feltétek pedig első osztályúak voltak. Az édes lombardi paprikát külön meg kell említenem: konyhafőnökötök zsenialitása határtalan, hogy ezt is a tésztára applikálta.

Szeretném megköszönni az élményt. Őszintén olyan volt, mint gőgicsélő kisbabaként megtérni egy vaskos tiroli menyecske keblére, és egyszerre megpillantani a velencei csatornákon a felkelő nap fényét egy ringatózó gondolában. A lét puszta kérdései tárultak fel bennem, miközben önfeledten élveztem a rágás nyújtotta gyönyört. Az ilyen élmények után én boldog szoktam lenni, de a pénztárcám általában zokog – Bolzanóban viszont úgy néz ki, a minőségnek nincs ára. Az olvasókra bízom, hogy tippeljenek: mennyibe került ez a valóban elképesztő tésztaköltemény?

(www.alabolzano.hu)