A kacér ázsiai

A Jangcétől innen, és a Sárga-tengeren túl elterülő gasztronómiai világ egyértelműen megosztó. Lehet szeretni, lehet gyűlölni, de egy biztos: aki tövig belekóstol valódi ízeibe, úgy belecsavarodik, mint a Japán szűz földjét taposó egyszeri jenki katona a gésák ölébe. Azok, akik mégis irtóznak tőle, mint a Thai örömlányok nyújtotta kellemetlen, himbálózó meglepetésektől, egyszerűen nem tűrik, hogy a Távol-Kelet egzotikus zamata meglehetősen távol esik a Kárpát-medencétől. Be kell vallani, Mandzsúria, Okinawa és a Kwai-folyó medencéje köszönőviszonyban sincs a magyar böllérkonyha zsíros-paprikás, nótázós-fröccsözős miliőjével. Tehát Horváth Rozi szakácskönyve sem a legcélravezetőbb útikalauz a keleti konyha megismeréséhez. A kép után jön a lényeg!



Aki már azt várja, hogy mikor fogok lefitymálni egy éttermet, ne aggódjon, közeledik, de most lapozzon. Én ugyanis a messzi Ázsia drágaköveit nagy becsben tartom, legyen az egy cikkanó, barna szempár, egy jáde furulya, vagy éppen csupán egy kiadós tál étel. Még szerencse, hogy vannak olyan remek helyek itt, a sárkányok földjétől oly messze eső Budapesten is, mint a Papírtigris, ahol olyan kiváló étkeket vehet magához az ember fia, hogy akár a tiltott városban is érezhetné magát. Úgy értesültem, autentikus kínai séf vezeti a konyhát, ami már önmagában szívmelengető (amellett, hogy a kínai büfék meglehetősen bizarr névválasztását is sikerült kikerülni). Ha a piaci Jó szerencse büfé és a Nobu közötti ár- és élményszínvonalon szeretnétek ázsiait harapni, a Papírtigris a legjobb választás (bár az utóbbit még nem kóstoltam, abban biztos vagyok, hogy jóval olcsóbb a kis cirmos :)).

A némi erotikus felhanggal kezdődő kígyó évét úgy döntöttem, egy mézes-gyömbéres chilivel készült kacsával indítom el, hozzá pedig a világbajnok pirított tésztát választom. Záróakkordként ölelte körbe ezt később egy banános wonton (bármi is legyen az) kókuszos karamellöntettel. Valahogy úgy képzelem, hogy az ízeket megtestesítő jelzők hatására most már kellő mértékben izgalomba jöttek az emésztőszerveitek, úgyhogy fokozzuk egy kicsit a hatást. A Papírtigris első és legnagyobb erénye, hogy nem spórolnak. Semmivel. Sem ízzel, sem adaggal: sanghaji, utcai itt a piros, hol a piros játékosokat megszégyenítő varázslattal szuszakolnak bele emberes mennyiségeket aprónak tűnő papírdobozokba. Az illúziót a képen is megtekinthetitek, de szerintem a tálat látva el fogtok gondolkozni rajta, hogy az óhazában hogy férne ez bele a méretre átlagosan kisebb ázsiai gyomrokba. Jackie Chan legalábbis egy hasonló ebéd elfogyasztása után veszélyeztetett terhesnek tűnne.

Az ízek emellett úgy egészitik ki, váltják, és állítják a zen éteri rendjébe egymást, hogy az ember csak kapkodja a fejét: zöldséget, húst, mézet, vagy gyömbért ízlelt-e épp? Ha éreztetek már kellemes bizsergetést, akkor tudni fogjátok: a Papírtigris szakácsai mesterien játszanak a chili – nem éppen gyermeki kezekbe való – játékszerével. Kecsesen, akár egy kínai akrobatacsoport, de masszívan, mint egy Shikokuról származó szumóbirkózó. A banános wonton szépen csendíti meg a buddhista szerzetesek imáit – szinte a Himalája csendje kel életre, ahogy a kókuszos karamell karjaiba zárja a banános tésztatasakokat. 2000 Ft feletti rendelésért most szerencsesüti jár, de az alatt is érdemes külön kérni: nekem már jósolta meg, hogy jobb állást fogok kapni, és bejött.

www.papirtigris.com
A Facebookon is játszunk az étellel: www.facebook.com/kajablog

Kedves Á la Bolzano!

Hadd kezdjem azzal, hogy a szokásaim rabja vagyok. 24 évesen életem nyíladozó rózsabimbóját még nem érte az élet ólomsúlyú esője és a tapasztalat tápláló napsugara. A gasztronómia világával is csak úgy ismerkedek, mint a pubertás küszöbén ácsorgó napközis, akinek egy vérmesebb osztálytársnője végre hajlandó megmutatni a bugyiját: szégyenlősen és óvatosan. Ezért ritkán próbálok ki új éttermeket. Nézzétek el nekem. (Tovább a kép után!)

Most azonban beérett több hónap szakadatlan kokettálása és szemezése az éttermetekkel. Végre rászántam magam a rendelésre. Alánéztem annak a szoknyának, ami kockás terítőként nyúlik végig az étkezőasztalon, és hosszan emelkedő, izgalmasan hamvas combokkal hívogat Dél-Tirol deres lejtői felé. Bevallom, a kétség azért vert tanyát a gondolataimban, mert Dél-Tirolt én Ausztriával (és ezzel együtt a lederhose, a zsíros kolbászok és a polka világával) kötöttem össze. Nagyobbat nem is tévedhettem volna: mint kiderült, ez a régió Olaszország északi határánál fekszik, és hűen ápolja a talján hagyományokat is. A szkepszisem ellenére szerintem védhető, hogy szívesebben bújnék ágyba egy párductestű Giannával, mint egy gerendalábú Brünhildével.

Hogy mégis megtudjam, a konyhát egy pirospozsgás jódliénekes, vagy inkább egy napon barnult olasz amorózó vezeti-e, megtekintettem az étlapot. A kérdést ez sem tudta száz százalékosan eldönteni, bár határozottan a mediterráneum felé húzták nyelvem barométerét a zamatok (némi Österreichische felhanggal). Először is ezért döntöttem úgy, hogy rápróbálok a ház nevével fémjelzett pizzára. Másodsorban azért, mert egy étterem legpontosabb fokmérője az, hogy a pizzát hogyan készítik. Annyi mindent el lehet rajta szúrni (a tésztát, a feltéteket, a sajtot, a szószról nem is beszélve), hogy a tradicionális olasz étel milyenségére nyugodtan tekinthetünk az igényesség kíméletlen bírájaként.

Emberi időben, emberi hangnemben érkezett meg a futár, ez mindig szívderítő. Amit viszont a látvány-, illat- és ízélmény okozott, arra nem elég az emberi jelző. A két konyha elegye Bolzanóban olyan kultúrcsodát hozhatott létre, melynek hatására megelevenedett előttem a germán és a római mitológia egyszerre. Érzékeltetem: miközben az eszmélet határán egyensúlyoztam az ízek orgiájának kellős közepén, Vénusz istennő vadul meglovagolt, én pedig valkűrök gránitkemény mellbimbóit csavargattam önkívületben (a pápa lábai előtt heverve). Ez annak volt köszönhető, hogy tényleg istenesen megpakoltátok a pizzát. A tészta ropogós és kellően vékony, a sajt bőséges, a feltétek pedig első osztályúak voltak. Az édes lombardi paprikát külön meg kell említenem: konyhafőnökötök zsenialitása határtalan, hogy ezt is a tésztára applikálta.

Szeretném megköszönni az élményt. Őszintén olyan volt, mint gőgicsélő kisbabaként megtérni egy vaskos tiroli menyecske keblére, és egyszerre megpillantani a velencei csatornákon a felkelő nap fényét egy ringatózó gondolában. A lét puszta kérdései tárultak fel bennem, miközben önfeledten élveztem a rágás nyújtotta gyönyört. Az ilyen élmények után én boldog szoktam lenni, de a pénztárcám általában zokog – Bolzanóban viszont úgy néz ki, a minőségnek nincs ára. Az olvasókra bízom, hogy tippeljenek: mennyibe került ez a valóban elképesztő tésztaköltemény?

(www.alabolzano.hu)

Magyarázattal tartozom. Napok óta nem hagy nyugodni a szégyen, hogy mire ragadtattam magam. Az ízek tengerén ringatózva kedves kis csónakom egyszerre Kirov osztályú csatacirkálóvá vált, és egy vérlázító, hovatovább provokatív videotorpedót eresztett szabadjára a közönség felé. (Alább)

Az ominózus kép- és hanganyagban állati szörcsögések, fülledt lihegések és bizalomgerjesztőnek épp nem nevezhető cuppogások közepette abuzálom az ételt. Hiába óvott anyám – ne játssz vele, büdös kölke! – én csak azért is megcsöcsörésztem egy csirkesalátát. Ezért elnézést kérek, ezentúl másképp próbálok meg Kovi kétes örökébe lépni. Viszont van egy fogós kérdésem: mégis, mire számítottatok?

A blog neve ugyanis nem „Harmóniakuckó konyhája”, de még véletlenül sem „Pihentető piskótapercek”. Ars poeticám a maga zsíros, vastag, fülledt és tocsogó valóságában bemutatni a töltekezés szenvedélyét – és ebbe bizony bele fog férni, hogy megrontok majdan néhány ártatlan, szűzies mellecskét-combocskát. Egy kicsit azért a hírhedt videóban szereplő salátáról is szeretnék szót ejteni, ugyanis régi kedvenc – eddig osztatlan sikert arató – escortszolgálatom, a New York Pizza küldte hozzám a hamvas pipikebleket. Ugyan 80 perc alatt sikerült ezt abszolválni (két utcányi távolságból), de megérte a várakozás.

Maga a fogás Big Apple Salad névre hallgat, balzsamecetes öntet mellé jár a salátamix, almaszeletek, a ropogós, pácolt csirkemell, mazsola, emellett dió és kéksajt. A két utóbbi tágabb értelmezésre talált a szakács kezei alatt, így a pofás kis salátatálban diákcsemegére (földimogyoró és társai) és trappistára leltem. Személy szerint erre pont nem vagyok finnyás, de el tudom képzelni, hogy akadna olyan vendég, aki ezért még képes lenne Marlon Brandót alakítani egy szicíliai stílusú éttermi leszámolásban. A kép szerintem beszél helyettem, ritka jó salátát vehettem a kezembe – s csöpp pocorgóm belterébe –, minden más étel egyébként kiváló a New York Pizza kínálatában. Szívesebben ajánlom Pesten, Budán és most már Újpesten is, mint amennyire a belőle készült pornófilmet adnám át terjesztésre… :)

Megjött a hőn áhított ingyenpizza a 50-től, így háláltam meg:

Kedves 50 Minutes!

Ha az előző levelem egy gyönyörű barátság kezdete volt, akkor mesésebb nem is lehetne a folytatása. Szerencsére ez alkalommal megúsztam csók és könny nélkül, bár nehéz volt visszafogni magam, miután kézbe (és később arcba) vettem az általatok oly különleges vendéglátói érzékkel és őszinte, szinte anyai szeretettel felajánlott ajándék tésztakorongot, rajta a csoda apró kalóriaszilánkjaival.

Nem tudom, hányan mondhatják el magukról, hogy a diszpécser névről ismeri őket egy étteremben. Engem a hízelgő "ugye, te vagy a sírós?" kérdés fogadott, már a bemutatkozás után. Mások ezt talán kötekedésnek vették volna, én azonban dagadó mellkassal és korgó gyomorral, arcomon széles, kaján mosollyal erősítettem meg a vonal túlsó oldalának, hogy helyes a dörgés. Ezúttal Ati szakácsot küldtétek a segítségemre, akit azzal bíztam meg, hogy okozzon meglepetést.

A meglepetés ismét gyorsan, nyersen ért (a nincsen apám versemért), még mentálisan sem tudtam felkészülni, mert már csöngetett is a futár a bánya ajtaján, mire odáig jutottam volna. Az úriember rég nem látott cimboraként üdvözölt, pedig esküszöm, még egyszer sem koccintottunk egyikünk egészségére sem. Amit a nyelvem az illatok - és később a látvány - hatására előadott, azt úgy tudnám érzékletesen szemléltetni, mintha egy idomított gyilkos bálna dobálta volna magát egy olimpiai úszómedencében.

Hiába próbálnám meg hitelesen leírni azt, amit az ízek jelentettek ezúttal a számomra. A közönség már tudja, hogy nem tudok elfogultság nélkül nyilatkozni, benneteket pedig a legkevésbé sem szeretnélek gyanúba keverni, miszerint hazabeszélnék. Legyen annyi elég, hogy én megdicsőültem. Eljutottam Szent Péter kapujáig, bebocsátást nyertem, és ott bögyös-faros angyalkák táplálták romlott lelkem utolsó cafatjait is, fejemet combjaik közé szorítva.

Utólag kikutattam, hogy egy Big boss került a tányéromra, de a nagyfőnök ezúttal nem bírt el a kisőrlőimmel.

Köszönöm nektek még egyszer! Nem vagyok tanár, de nálam vendéglátásból jár a csillagos ötös. :)

Én szegény, balga, jámbor lélek. Éhes voltam, túlzottan is. Jaj nekem, nem tartottam be a spagetti-westernek egyetlen íratlan szabályát: ha egy vaskos, rosszarcú mexikói közelít, abból jó nem sülhet ki.


Hadd tegyem hozzá, nincs bajom a csípős ételekkel, sőt. Az Arriba Grande Chorizo burritója viszont régóta az első fogás, ami miatt meg kellett állnom falatozás közben, hogy fontolóra vegyem, milyen tejtermékek vannak tőlem elérhető távolságban. A csirkés, marhás stb. változatokat ismertem, ezért inkább a kíváncsiság hajtott a kolbászos verzióhoz. Konkrétan arra voltam kíváncsi, hogy milyen formátumban kerül a kolbász az ételbe.

Én helyes, kedves, mosolygós kis kolbászkarikákat képzeltem el, magyaros gasztronómiai együgyűséggel kb. a csemegeszalámi kategóriájában. Nos, ami kiérkezett, az komolyabb meglepetés volt, mint ami akkor ért volna, ha az úri budoárok világából hirtelen belecsöppennék a szegedi Csillag zuhanyzójának rögvalóságába, és ártatlanul leguggolok az elejtett szappanért. (Azt hiszem, ezt az élményt pár óra múlva meg is fogom tapasztalni ettől függetlenül.) A kolbász ledarálva érkezett, és a Sonora-sivatag kénköves poklának tüzével égetett.

A már említett csemegeszalámi-félreértés okán én természetesen jalapeño paprikát is kértem a „kis szamárba” (burrito), hogy kellően felpezsdítse a vérem a kapszaicin kellemes bizsergetése. Ez a ballépés életem tévedésének fog bizonyulni, és miközben majd zokogva imádkozok Quetzalcoatl, azték istenhez a mellékhelyiségben görnyedezve, hogy legyen végre vége a szörnyűségnek, sűrűn meg fogom még ezt bánni.

Ennek ellenére az étek kiváló volt, sin duda. Kevés olyan fogást tudnak elém tolni, amit az átlagosnak jóindulattal sem nevezhető szájméretem képtelen befogadni, de az Arriba burritója a gigantofília tanúhegye. Így akárhogy is erőlködnék, úgy járnék, mint mondjuk Oszvald Marika Michael Tysonnal.

Imádkozzatok a lelkemért, mert most jön a neheze.

Nemrég egy csalódáskeltő 80 perces szállítási, késéses malőrből szerettem volna kilábalni. Ezért megcéloztam a számomra még ismeretlen, de a Netpincéren nagy becsben tartott 50 Minutes kínálatát. A gasztroélményről készült, a Facebook-oldalukra feltöltött beszámoló szerintem magáért beszél. Annyit elárulok, hogy már válaszoltak is, a következő posztból kiderül, hogy mit. :) Tehát:

Kedves 50 Minutes!

Ma először rendeltem tőletek. Választásom egy "Sírsz, olyan" fedőnéven futó, akciós pizzára esett. Régi vágású, kemény férfiembernek tartom magam, így őszintén megvallva legalábbis kételkedtem benne, hogy bármilyen földi étek meg tudna ríkatni. (Az erősebb chilipaprikán kívül.)

Rosszul gondoltam. A futár 35 perc elteltével megérkezett a rendelésemmel, nos, be kell ismerjem, már ez könnyeket csalt a szemembe, pedig a Titanicot is kibírtam szárazon (a szereplőkkel ellentétben). Miután kényelmesen elhelyezkedtem az ebédlőasztalnál, tekintetem a doboz tartalmára tévedt.

A szavam itt elakadt. Nehezen, de lenyeltem a torkomba férkőző gombócot, pislogtam párat, majd megízleltem az első falatot. Nem hazudok, a könnyek forró, hullámzó patakokban törtek elő a szememből. Na, nem a csalódástól, sokkal inkább a nagybetűs GYÖNYÖRŰSÉGTŐL. Azok az ízek, az alapanyagok, az őket földöntúli rendbe állító harmónia! Szinte az ízlelőbimbóimon éreztem, ahogy (mint a dobozról később megtudtam) Dave szakács értő gonddal válogat az ínycsiklandó feltétek között, és kizárólag az én dicsőségemre hinti meg velük határozott, de finom mozdulatokkal a tészták királynőjének hamvas bőrét.

Nem viccelek. Zokogva haladtam egyre beljebb a szeletek sűrű erdejében, hogy végül megérkezzek az elégedettség és a jóllakottság madárfüttyös tisztására.

Köszönöm nektek ezt a kivételes élményt. Számomra végérvényesen bebizonyosodott, hogy ez az összeállítás tényleg olyan, hogy elpityeredek tőle.

Legközelebb desszertet is kérek majd! :)

Álljon itt bizonyítékul az ebéd után készült kép, hogy tényleg "Sírsz, olyan" a pizza, amit nekem küldtetek.



True story.

Most mindenki képzeljen el egy igazi, 70-es évekbeli lassú funkot. Ahogy egy vérbeli, izzadós-szőrös retró pornó is kezdődne.

Na az lesz itt, csak ételek tekintetében.