A kacér ázsiai

A Jangcétől innen, és a Sárga-tengeren túl elterülő gasztronómiai világ egyértelműen megosztó. Lehet szeretni, lehet gyűlölni, de egy biztos: aki tövig belekóstol valódi ízeibe, úgy belecsavarodik, mint a Japán szűz földjét taposó egyszeri jenki katona a gésák ölébe. Azok, akik mégis irtóznak tőle, mint a Thai örömlányok nyújtotta kellemetlen, himbálózó meglepetésektől, egyszerűen nem tűrik, hogy a Távol-Kelet egzotikus zamata meglehetősen távol esik a Kárpát-medencétől. Be kell vallani, Mandzsúria, Okinawa és a Kwai-folyó medencéje köszönőviszonyban sincs a magyar böllérkonyha zsíros-paprikás, nótázós-fröccsözős miliőjével. Tehát Horváth Rozi szakácskönyve sem a legcélravezetőbb útikalauz a keleti konyha megismeréséhez. A kép után jön a lényeg!



Aki már azt várja, hogy mikor fogok lefitymálni egy éttermet, ne aggódjon, közeledik, de most lapozzon. Én ugyanis a messzi Ázsia drágaköveit nagy becsben tartom, legyen az egy cikkanó, barna szempár, egy jáde furulya, vagy éppen csupán egy kiadós tál étel. Még szerencse, hogy vannak olyan remek helyek itt, a sárkányok földjétől oly messze eső Budapesten is, mint a Papírtigris, ahol olyan kiváló étkeket vehet magához az ember fia, hogy akár a tiltott városban is érezhetné magát. Úgy értesültem, autentikus kínai séf vezeti a konyhát, ami már önmagában szívmelengető (amellett, hogy a kínai büfék meglehetősen bizarr névválasztását is sikerült kikerülni). Ha a piaci Jó szerencse büfé és a Nobu közötti ár- és élményszínvonalon szeretnétek ázsiait harapni, a Papírtigris a legjobb választás (bár az utóbbit még nem kóstoltam, abban biztos vagyok, hogy jóval olcsóbb a kis cirmos :)).

A némi erotikus felhanggal kezdődő kígyó évét úgy döntöttem, egy mézes-gyömbéres chilivel készült kacsával indítom el, hozzá pedig a világbajnok pirított tésztát választom. Záróakkordként ölelte körbe ezt később egy banános wonton (bármi is legyen az) kókuszos karamellöntettel. Valahogy úgy képzelem, hogy az ízeket megtestesítő jelzők hatására most már kellő mértékben izgalomba jöttek az emésztőszerveitek, úgyhogy fokozzuk egy kicsit a hatást. A Papírtigris első és legnagyobb erénye, hogy nem spórolnak. Semmivel. Sem ízzel, sem adaggal: sanghaji, utcai itt a piros, hol a piros játékosokat megszégyenítő varázslattal szuszakolnak bele emberes mennyiségeket aprónak tűnő papírdobozokba. Az illúziót a képen is megtekinthetitek, de szerintem a tálat látva el fogtok gondolkozni rajta, hogy az óhazában hogy férne ez bele a méretre átlagosan kisebb ázsiai gyomrokba. Jackie Chan legalábbis egy hasonló ebéd elfogyasztása után veszélyeztetett terhesnek tűnne.

Az ízek emellett úgy egészitik ki, váltják, és állítják a zen éteri rendjébe egymást, hogy az ember csak kapkodja a fejét: zöldséget, húst, mézet, vagy gyömbért ízlelt-e épp? Ha éreztetek már kellemes bizsergetést, akkor tudni fogjátok: a Papírtigris szakácsai mesterien játszanak a chili – nem éppen gyermeki kezekbe való – játékszerével. Kecsesen, akár egy kínai akrobatacsoport, de masszívan, mint egy Shikokuról származó szumóbirkózó. A banános wonton szépen csendíti meg a buddhista szerzetesek imáit – szinte a Himalája csendje kel életre, ahogy a kókuszos karamell karjaiba zárja a banános tésztatasakokat. 2000 Ft feletti rendelésért most szerencsesüti jár, de az alatt is érdemes külön kérni: nekem már jósolta meg, hogy jobb állást fogok kapni, és bejött.

www.papirtigris.com
A Facebookon is játszunk az étellel: www.facebook.com/kajablog