Én szegény, balga, jámbor lélek. Éhes voltam, túlzottan is. Jaj nekem, nem tartottam be a spagetti-westernek egyetlen íratlan szabályát: ha egy vaskos, rosszarcú mexikói közelít, abból jó nem sülhet ki.


Hadd tegyem hozzá, nincs bajom a csípős ételekkel, sőt. Az Arriba Grande Chorizo burritója viszont régóta az első fogás, ami miatt meg kellett állnom falatozás közben, hogy fontolóra vegyem, milyen tejtermékek vannak tőlem elérhető távolságban. A csirkés, marhás stb. változatokat ismertem, ezért inkább a kíváncsiság hajtott a kolbászos verzióhoz. Konkrétan arra voltam kíváncsi, hogy milyen formátumban kerül a kolbász az ételbe.

Én helyes, kedves, mosolygós kis kolbászkarikákat képzeltem el, magyaros gasztronómiai együgyűséggel kb. a csemegeszalámi kategóriájában. Nos, ami kiérkezett, az komolyabb meglepetés volt, mint ami akkor ért volna, ha az úri budoárok világából hirtelen belecsöppennék a szegedi Csillag zuhanyzójának rögvalóságába, és ártatlanul leguggolok az elejtett szappanért. (Azt hiszem, ezt az élményt pár óra múlva meg is fogom tapasztalni ettől függetlenül.) A kolbász ledarálva érkezett, és a Sonora-sivatag kénköves poklának tüzével égetett.

A már említett csemegeszalámi-félreértés okán én természetesen jalapeño paprikát is kértem a „kis szamárba” (burrito), hogy kellően felpezsdítse a vérem a kapszaicin kellemes bizsergetése. Ez a ballépés életem tévedésének fog bizonyulni, és miközben majd zokogva imádkozok Quetzalcoatl, azték istenhez a mellékhelyiségben görnyedezve, hogy legyen végre vége a szörnyűségnek, sűrűn meg fogom még ezt bánni.

Ennek ellenére az étek kiváló volt, sin duda. Kevés olyan fogást tudnak elém tolni, amit az átlagosnak jóindulattal sem nevezhető szájméretem képtelen befogadni, de az Arriba burritója a gigantofília tanúhegye. Így akárhogy is erőlködnék, úgy járnék, mint mondjuk Oszvald Marika Michael Tysonnal.

Imádkozzatok a lelkemért, mert most jön a neheze.